Search
  • Hungarian Bookstore

A kreativitás fontossága az anyanyelvben

Updated: Dec 27, 2018


Hogyan válik egy esztétából, irodalmárból, pszichológusból tizenhét év külföldön tartózkodás után/során az anyanyelvmegőrzésről töprengő, blogot író, az anyanyelvvel napi szinten dolgozó, az anyanyelvmegőrzést nagyon fontos missziónak tekintő szakember?


A válasz a fenti kérdésre egyben azt is világossá teszi, hogyan született meg ez a honlap. Abban az esetben, ha a magyar anyanyelvedet aktívan és tudatosan használó felnőttként határozod meg magad – függetlenül attól, hogy külföldön élsz – , akkor előbb-utóbb napi szinten beleütközöl azokba a nehézségekbe, amivel mindenki más is küzd, aki magyar anyanyelvűként él külföldön vagy tanulja, majd használni igyekszik ezt a nyelvet. Mégsem válik mindenkiből hungarológus vagy magyar nyelvtanár vagy makacs anyanyelv-harcos, viszont mindenki, aki fenntartja, megtartja, használja, formálja és alkot ezen a nyelven, az bizony anyanyelvmegőrző is egyben. Ezért fontos mindannyiunknak a nyelvi kreativitás, a nyelvi alkotásra való képesség, a saját anyanyelvünkhöz való képzelőerővel gazdagított viszony, amivel rengeteg öröm is jár, nem csupán küzdelem. Ugyanakkor ezért vagyunk lényegében mindannyian anyanyelvmegőrzők is, hiszen a beszéddel, az írással, az olvasással – vagyis a leghétköznapibb spontán tevékenységekkel is – gyakoroljuk és alakítjuk az anyanyelvünket.


Itt és most szeretném eloszlatni azt a téveszmét, hogy az anyanyelvmegőrzés elsődlegesen – vagy kizárólag – a gyerekeket érinti. Való igaz, hogy mint minden tanulási folyamatban, a nyelvtanulásnál is a minél korábbi kezdés a leghatékonyabb – ezért természetesen mindenkit arra biztatunk, hogy már az első naptól, ahogy a baba megfogant, vagyis már a pocaklakóhoz is magyarul beszéljen, dünnyögjön, dúdorásszon, mert annak a nyelvnek a ritmusa, hangzása és érzelmi töltete “öröklődik” tovább és lesz belőle otthonos anyanyelvi környezet. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk – és talán ez az egyik titka a sikeres és örömteli anyanyelvmegőrzésnek, bárhol is éljünk a világban – , hogy az anyanyelv egész életünkben olyan marad számunkra, mint egy féltve őrzött, a gyerekkori környezet illatát/szagát, hangját és színeit is elraktározó pihepuha kispárna, amit bárhova magunkkal vihetünk, amikor kényelmesen és elmélyedve szeretnénk játszani. A bennünk élő gyermek számára mindig is fontos marad az anyanyelv. A kérdés az, mihez kezdünk vele.


Ez a közösségi virtuális felület, ahol mindannyian, akik itt vagyunk, közös anyanyelvi térbe kerülünk – akár tudatosan, akár idesodródva – nem elsősorban pótszer, nem fájdalomcsillapító, sokkal inkább egy közös, fantáziadús nyelvi játszótér, ahol persze a játék öröme mellől gyakran kilépve a felnőttek legkomolyabb problémáit is megvitatjuk. Biztos, hogy gyakori téma lesz, hiszen mindennap beleütközünk a kérdésbe, hogy miért is fontos az anyanyelvünket átadni, megőrizni, küzdeni érte, birkózni vele, aztán megint újra elkezdeni a játékot elölről – másképp, máshogyan. Hosszú évek óta ezen töprengek én is. Lett is sok racionális válaszom, mint például, hogy fontos a tiszta anyanyelvi kommunikáció miatt vagy a magyar nyelv logikai szerkezete segíti, sőt fejleszti az agy kognitív funkcióit (flexibilitás a gondolkodásban, stb.), de a bennem lévő legerősebb bizonyosság végül mégis kifejezetten érzelmi szállal kötődik az anyanyelv megőrzésének tudatos választásához. Ez pedig nem más, mint a tiszta, felhőtlen öröm, a felfedezés vagy újrafelfedezés öröme, amit az ember akkor érez, amikor egy már meglévő tudást – ez a kapott anyanyelvünk – összetalálkoztat egy új információval, például egy új környezetben újra kipróbálja, ahogy a kirakósjátékból újra és újra többféleképpen építünk különböző várakat. A magyar anyanyelv és az idegen környezetben létezés közös szituációjának segítségével akár minden nap más nyelvi várakat építhetünk, ahol biztonságban és élményekkel feltöltve érezzük magunkat. De ez így még önmagában bizony eléggé önző játék lenne, habár gyakorlati értelemben hasznos, hiszen az anyanyelvet életben tartja. A mai társadalmakat érintő legnagyobb problémát viszont – az izolációt, az elszigeteltség érzését – önmagában nem oldja fel, vagy nem teljesen.






Az Anyanyelvmegorzes.hu honlap többek között azért jött létre, mert Miller Violával (szokimondoka.hu) évről évre erősödött bennünk a felismerés, hogy a külföldön élésnek az egyik nyelvi és pszichológiai csapdája, ördögi köre az a tény, hogy az anyanyelvünk elvesztésének oka és egyben következménye is az elszigeteltség. Röviden: minimum duplán veszítünk, ha akárcsak egyszer is elengedjük az anyanyelvünket és hagyjuk a “semmibe”, a számunkra általánosba (nem egyénibe) beleolvadni. Ez kis közösségen, a családon belül ugyanúgy fájdalmat hordozhat (a családtagok közötti nyelvi-érzelmi tér beszűkül), mint a nagyobb közösségekben létrejövő nyelvzavar vagy értékvesztés. Bár manapság egyre inkább halványulni látszik az az értékrendszer, amelyben a küzdelmes dolgok egyszerre értékesek is lehetnek, hiszen mindannyiunkat könnyen elcsábítanak a kényelem és a mennyiségi alapon megmért hasznossági (anyagi) szempontok, mégis amikor meg-megjelenik ellenpontként egy-egy sikertörténet (az anyanyelvi folytonosságban újraalkotott egyéni történet), akkor az az anyanyelvi közösség örömévé is válhat. Ezt a közös értéket és örömet, a számunkra biztosan fontosat és szükségeset szeretnénk megőrizni, továbbadni, újraformálni és játszani vele– az anyanyelvünket az anyanyelvünkön.


Több, mint tizenhét éve tanítom a magyar nyelvet külföldieknek (felnőtteknek) és külföldön született amerikai-magyar gyerekeknek. Rengeteg módszert lehet említeni, melyik miért hatékonyabb a másiknál. Számomra a legkisebb közös többszörös – életkortól, iskolázottságtól, motivációs helyzettől függetlenül – maga a nyelvhasználat közben megtapasztalt kreativitás spontán öröme. Ez tartja meg a nyelvet idegenben, ez ad biztonságot a bizonytalanban, ez teszi könnyebbé a küzdelmet magát is. Hiszen mindannyian játszunk a szavakkal, akkor is, ha észre sem vesszük, meséket, vicceket mondunk és történetekkel fejezzük ki magunkat és a szeretetünket, úgy is, ha sokszor ebbe még a haragunk, az elkeseredettségünk is belefér. Az anyanyelv sokat bír, sokszor nehéz történeteket cipel. De ne feledjük, mi magunk vagyunk mindig, akik ezeket a történeteket írjuk. A mi választásunk, hogy az anyanyelvünkön mesélünk és kreatívan formáljuk a jelenünket és a jövőnket, vagy elhallgattatjuk a múltat és megszakítjuk az anyanyelvi mesemondás örömét.




Végül egy rövid mesét szeretnék megosztani. Ezt a mesét hét New York-i magyar gyerek (6-12 éves) írta közösen, örömmel és haraggal, küzdve a magyar nyelvvel egy vasárnapi kreatív irodalomórán. Az egyéni mesék és szereplőikegy közös mesében találkoztak. Természetesen ennek a történetnek még csak a kezdetét ismerjük, ennyire volt egyelőre idő. A közös folytatás viszont garantált. Belopózott ugyanis spontánul a mesébe a legkisebb közös többszörös is…


Budapest-király meséjében a király, aki mellett mindig ott pihen egy fehér nyuszi, azzal teszi próbára az embereket, hogy ki kell találni a titkát, miért szereti ő maga annyira a magyar nyelvet – ami picike, fura és másoknak érthetetlen. Szinte senki nem állja ki a próbát, mert nem tudnak válaszolni a király kérdésére. Ezeket a király lefejezteti. Kivéve Pétert, aki magyar, szereti a jegesmedvéket, mert kihalófélben vannak és fontosnak tartja a környezetvédelmet. Nem szereti azokat, akik szennyezik a környezetet és ezzel állatokat ölnek. Péter egy beszélő ablakú szobában lakik. Az ablak meséket mond neki és innen tudja azt is, hogy a magyar nyelv miért fontos a királynak, akit egyébként Budapest-királynak hívnak.





Zsedely-Szabó Tímea

Email: info@hunbookstore.com



30 views0 comments